Zsuzsa Emese Csobánka

Poetry

1. Clean Sheet /

   

   

   ENGHUN

   I live by the sea.
   There the heart halts ever more slowly,
   Gulls drift onto seaweed and jellyfish.
   But I’ve drawn the curtains on the room,
   I didn’t want to see the sunrise.
   The flaking plaster will stand in its place,
   On the water opposite, as the sun looks into my eyes.
   This season is a slow one for death.
   Someone inside me beats a clapper,
   But the bells ring distant.

   Look at the shore. I can remember, how I’d jog out every morning,
   Wanting to believe it’s not so deep.
   And the low-tide would help me lie,
   Such a load of questions left unanswered,
   But before the end I’m searching the word for high-tide.
   This strip of coast is a hollow echoing bell,
   The curtain is quite the opposite:
   It can never hide the room.

   Long shadows like exclamation points,
   the waves are hauling something.
   Like the sound of seagulls in the morning,
   unbearably beautiful.

   Now then come closer:
   this here’s my bed.
   So many hearts were here yet now it’s empty, like a lake.
   Were it salty you could call it sea,
   But I haven’t any tears to hold back.
   I loved too. And there’s always the present tense,
   But isn’t this human side ridiculously touching.

   Don’t take me seriously.
   Just look at my bed.
   The salt dried onto the frame.
   Like flaking plaster, dropping leaves or snow,
   All who wish to see it burn away.
   At least God could lie a little,
   Saying the Monsoon actually exists.

   Translated by Owen Good

2. / Forgó

   

   

   ENGHUN

   Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.

   Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.

   Hajnalra lettem védtelen,

   mikor a lift húzódzkodni kezdett.

    

   A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek,

   fogaimhoz simultak, hűltek és merültek,

   mint víz alatti apró rákok, csigák, halak.

   A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád.

    

   Kiszakadtak a gang üresen kongó körei,

   balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín

   ezüstösen megengedő szürke.

   Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton.

    

   Az üvegen keresztül lestem a lakást,

   gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik.

   Te az árnyékfoltra mutattál,

   de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt.

    

   Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait,

   végigbillegtem a domború téren, addigra már

   korlátok között, a mosószerillat feletti stégen.

   Lassan pirkadni kezdett.

    

   A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom.

   És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk.

   De abban a végtelenül védtelen nagy térben,

   ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben,

   valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni,

   nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni.

   Most, hogy a szívemig zsibbadtam,

   mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan,

   abban a mosószerillatban én beléd szerettem.

    

3. / Búgócsiga

   

   

   ENGHUN

   Látod, túléltük ezt is.

   Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.

   A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,

   de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.

   Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.

   Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,

   mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.

    

   Itasd fel a folyónyi vizet.

   Szivacsos szíved mindent elbír – legalábbis azt mondják.

   Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.

   Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian.

   Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van.

   Nem várni az érkezőket a küszöb felett,

   nem nézni vásznat, hátha festékes lesz,

   nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre.

    

   Másnap az egészet úgyis újrakezdem.

   Fészkeket verek szét félelmeimben.

   Hosszában vágom fel a fák ereit,

   boldogtalannak látom a szív törvényeit.

   Mert sem állat, sem ember, sem varázslat

   nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat,

   hogy szeretni képtelenség.

   Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék.

   Pedig csak elképzeltem, milyen lenne egyetlen tengely mentén.

    

4. / Húrozás

   

   

   ENGHUN

   Meztelen nő az ablakban,

   szűkülő perspektíva szemben.

   Árnyékos teste a bérházra dől,

   nem szeretett soha könnyebben.

    

   Benyúló holtág a híd alatt,

   a szigeten végtelen köröznek.

   Kitágult szíve egy liftakna,

   rámpára feszülve süllyed.

    

   Húrokat feszít ki reggelre,

   kimarja a színt és a foncsort.

   Több gömbbel álmodik egyszerre,

   a fehérben sós kávét kortyol.

    

   Hosszú az utca a széleken,

   hajamba vegyült egy ősz szál.

   Kardozik bennem a végtelen,

   gömbökből teremt-e oltárt.

    

5. / A fátimai farkas

   

   

   ENGHUN

    

   A sziklarajzokon nincsenek szemek,

   a szirt tárt karokkal áll.

   Felette sípolva villogó neoncsövek

   nyitják meg az eget, míg az napfoltos peronra vár.

    

   A hullámok és a cseppek,

   ugyanazon forma másik oldala.

   A hátát hozva téblábol az ember,

   csak a zuhogó időn kívül önmaga.

    

   Köveket hord, a falak maguktól indulnak

   repkényes útjukon az ég felé.

   Idebenn is mindig odaát van,

   önmagába fordul, ahogy rá visszanéz.

    

   Hozzád érni én hazamegyek,

   két világ közt feszülnek szárnyaid.

   Mint olvadó viasz, lazítják az eget,

   suttogd fülembe neved, bárha itt

    

   csigás alakja kőbe vésve,

   kitérnek előle a zárt gyűrűk és a tévutak.

   Az útvesztőben bolyongó félve

   a föld alatt zajló vízerekre mutat.

    

   Lágy volt, lágy a test most is.

   Akkor más miatt, most önmagára omló.

   A szárnyakkal nem volt mit kezdeni,

   tollanként egy-egy fellocsolt, magányos nyáresti korzó.

    

   Minél gyámoltalanabb, már úgy él,

   annál sugárzóbbnak látja az embert.

   A forrasztásokon időzik el, és tőlük úgy fél,

   a földet az angyalok városának keresztelte el.

    

   Egyszerre tart és oldoz el,

   a kőhöz ezüstöv csatolja.

   Kanyargós éjszakáin ugat a Holdra fel,

   égkék hűséggel ér mellé, nem birtokolja.

    

   Nem ér hozzá, falait nem súrolja,

   zsinóros felét vakon követi.

   A farkas  és a kő egyszerre mozdulnak,

   harangban leng így az ütő, álmát hüvelyezi.

    

6. / A látó

   

   

   ENGHUN

   Egyedül lettem, mire megjöttél.

   Pedig milyen korán megvetettem az ágyat.

   Teát is főztem, úgy képzeltem, csikorog a hó.

   Ablakon leskelődtek be, akárha ide vágynának.

   Néztem a gyerekeinket, a csont és a bőr.

   B5-ösből hozhattál volna még,

   összevethessem a térddel.

   Legyen miből rakni a tűzre, ha elég a kép,

   és forr a szív, mint a páragőz.

   Perceg a grafit a félfán,

   most vagyok a legnagyobb:

   magaddal mérsz.

   Álmomban léket kapott az isten,

   és hiába mertem, olyan kevés tud lenni a szó.

   Nézd, ez itt az éjszaka.

   Bocsásd meg, de végül beengedtem őket.

   Nem a szív miatt, még csak nem is miattad.

   Egyszerűen ezt kellett tennem.

   Szélesre tárni, a párkányra lépni,

   onnan lesni, érkezel-e már.

   Órák teltek el a gyár falán.

   Gondoltam, ha te nem jössz,

   beengedem a csonkokat.

   Utánuk kezdett el hullani a hó.

7. / Soul Café

   

   

   ENGHUN

   A fények tűntek fel.
   Hajnalban meglepő világosság,
   jobbra az utcafronton neonkabátban állt a férfi.
   A holdat a kamionok mögött görgették,
   égő kocsisor, bujtatás, alattam kétkerék,
   de ez csak később jutott eszembe,
   akkor a te nyakad meg az enyém,
   óriási gömbök az éteri térben keringve,
   frontátvonulás az éjszaka. 

    

   A híd megremeg.
   Zajló sárga folyó,
   csöngető villamos, amíg vársz.
   Szemközt a fákkal a lépcsőn, hallgatva,
   nézve az esőt, a holdnapokra gondoltam.
   Folyadék a mag körül, bemondták,
   és óceán a Szaturnusz holdján,
   tengely körüli megváltozott forgási sebesség,
   előtted frissen mosott napok.

    

   Addig öleltelek, míg folyó lett a karom,
   pedig lassan kezdett rá, nehezen indult az eső,
   aztán hömpölygött a kert is,
   útlezárás, egyirány,
   ingó fenyők, esőszag és teregetett ruhák.
   Mint a Tejo-parti szabadkikötő,
   nyílt vízi kapu. 

    

   Egy sós ízű folyó, szinte tenger,
   kiül a bőrre és hullámokat rajzol,
   a tudósok a kőzetekre fogták,
   tengermélyen bennük dobognak
   az élet jelei.

8. / Minden kikötő

   

   

   ENGHUN

   Messzebbről nem érkezhettél volna.
   A széles lépcsőn korlátra nem emlékszem.
   Úgy kísértelek, mint aki képes beledőlni a szélbe,
   hiszi, lebeg a vízfelszínen a test, mert erő tartja,
   köröző szárnyak a gangon, tévhitek.

    

   Az elsötétített kabinokon mintát fedeztem fel,
   hiányzol, suttogtam bele paplanba, függönybe,
   távolról csitítgattál, csak a szél zihál, feküdj vissza.
   Akkor már magától fordult a hegyek lakta lankák felé a test,
   lomb merült a lombba, a felhők süllyedni kezdtek.

    

   Ebben az álomban tenger vagy, s én mozdulatlan hallgatom,
   hogyan köröz bennem apályra dagály,
   akár egy üres rendszámtábla gurulna a domboldalon.
   Olajsötét néma sírba vész a hangod is, magával úgy ragad,
   beláthatatlan, ürességbe vesző hajam az üvegre tapad.

    

   Az idegen távolról mindig ismerősebb,
   félek is többet tudni rólad, mint e délibábot.
   Kijózanodva indultam meg a lift felé,
   magam mögött hagyva a holdsütötte sávot.
   A hullámsírból egy-egy reszkető bója intett,

    

   tudtam, ha te tényleg nem vagy,
   a súlyeltolódástól a hajó megbillenhet,
   hiába húzódik el a vitorlavászon – idegen vagy, mint a felhők,
   mint annyi elképzelt íves forma. Minden kikötő
   füstös semmiből ácsolt szívgerenda, hát, kérlek,

   
   fuss sebesebben nyílt vizekre, mozduljon alattad a tenger,
   vigyen beljebb a hullám és a szél, vissza ne nézz, vagy egy másik,
   a belső tenger sodorjon el, csak indítsd már a motort. El innen. El.
   Ne lássa az álmodó a lustán morduló lapátokban is a szemed,
   ahogy vissza-visszatér, mint aki hazaérkezett, s magától emelkedni kezd.

9. / Ajtó (Levél a hitveshez)

   

   

   ENGHUN

   Lassan kiürül felettünk az ég,

   a lombok összesúgnak,

   selyemharisnyás lábaikat

   keresztezik az őszi reggelek.

   A szemedben borízű, kásás éveink

   pipacs szirmaként hullanak.

   Érintés érintés helyett.

    

   Az újratanult és a kibogozott szálakat,

   a fonál sodró színeit

   most hiába hordom lábad elé.

   Olyan messze vagy. Magadba vonszolod

   vissza kincseid, mint aki nyugodni készül,

   elcsitított, kósza gondolat lettél.

    

   Reggel majd bevérzett tengely,

   a szemgolyó kocsonyás gömbje ébreszt.

   Éjjel a számban lustán forgatom,

   ez itt a zizegés, ez itt a csöndje,

   együtt fordulunk.

    

   Felriadok. Te másik álomba rántasz vissza,

   az élet felé, ahol állok,

   gyűrűző perzsaminta, aludni kellene.

   Már nem keresek teremtett otthonokat.

   Megint hajnali négy van, a hallgatag rímek helye.

    

   Mire megszokom az éjszaka hangjait,

   a test avarában bujkáló vad neszezni kezd.

   Füstüvegen keresztül

   tapogatom a folyó hátát, hátadat,

   hulló levelek zárt katedrálisait.

    

   A testedről a hó jut eszembe.

   Mire hozzám ér, nyomban el is olvad.

   Beissza bőröm a bőröd színét,

   hagyom, szivárványba fulladj.

   Ablak lehetsz, kiáltás az égre.

    

   Fűszeres parton állok mozdulatlan,

   a szőttes lágyan ring, megtart a légkör.

   Nincs már bennem emberi oldal,

   ajtó lettem, távozók és érkezők

   tárt karja a belső korlát felett.

    

   Suhogásod a tél. Ki-be jársz bennem.

   Ha nem leszel, tárva-nyitva állok.

   Bíborba öltözött királyok dideregnek

   egy padon meztelen. Álomról álomra

   őrzöm titkaik, az alvó várost.