Tibor Babiczky

- Hungary -

Tibor Babiczky was born in 1980 in Székesfehérvár and currently lives in Budapest. He studied at the Reformed Church School of Pápa and at the Faculty of Humanities of Pázmány Péter Catholic University. He has worked as a media analyst, journalist for the daily newspaper Magyar Nemzet, host of the Hungarian public service radio, and editor of Libri, one of the largest Hungarian book publishers. He has been working at the Digital Literature Academy since last year. His first volume was published in 1999 and his most recent in 2018. He has written a total of six volumes of poetry and one novel. During his career, he has published in the most important Hungarian literary magazines and periodicals, including Holmi, Élet és Irodalom, Vigilia, Beszélő, Mozgó Világ, Hévíz and Tempevölgy. So far, he has appeared five times in the anthology Szép Versek, presenting the best of Hungarian poetry. His poems have previously been published in English, French, Czech, Slovak, Polish, Croatian and Greek translations. He is a Prima Primissima Junior Prize winner, has also been awarded the Litera Prize and won a literary scholarship from the International Visegrad Fund. In addition to poetry, he also writes lyrics and has collaborated with many well-known Hungarian musicians.

English translation © László Mózner 2021

“Not to be shaken, not to get sensitive”

A selection of reviews of the volumes of Tibor Babiczky

“A capable poet. That is, he has by and large mastered the technical part of writing poetry, shaping euphonic melodies with good rhymes, an easy hand, and catchy cadence. The inspirations are not difficult to reveal in his first volume (Péter Kántor, István Kemény, Lajos Parti Nagy, sometimes Szabolcs Várady), but these are just range-poles and almost natural concomitants of the entrance into the profession. The reviewer interpreted him primarily as a songwriter, who for the time being writes small real-life situations in a sensual voice, with apt analogies, always paying attention to the roundness of sound and the accuracy of melody.”

(About the volume ‘Lélegzetvétel’. Author: Zoltán András Bán. Source: Magyar Narancs, 07.06.2007)

“When the reviewer approaches Tibor Babiczky's volume, cracking it open, so to say, the first two-page prose, which does receive strong emphasis in the case of a volume of poetry, cannot escape his attention: this is where Babiczky brings out Irish mythology, insofar as he brings into play figures who are “too bad for heaven and too good for hell”. In another approach, they are the “gods of the earth”, as the author quotes Yeats. There is no doubt that Babiczky devotes a significant role to this anacrusis, de facto positioning the world of ‘A jóemberek’. At the same time, upon reading the volume, it arises that we can speak of a contradictory editorial tone, since the stylistic-morphological solutions of ‘A jóemberek’ are multi-layered, that is, the ambition, bringing consciously chosen epical connotations to this lyric, points into a definite direction, while the form principle does not frame or hold the book together in unity; its particularity is manifested in diversity.”

(About the volume ‘A jóemberek’. Author: Lajos Jánossy. Source: www.litera.hu 26.10.2011)

“Tibor Babiczky’s new volume is mature poetry. Not to be shaken, not to get sensitive, but to look back through an adult's eyes on the journey taken and to look ahead is indeed a virile task. Yet the poems in the volume shake and sensitize the reader. The timeless experience of the passage of time comes to life: it is a bucolic urban lyric in which sad men no longer complain, but rather try to read their fate from the score of the stars, which is always the same: rebellion, fall, and acceptance. Shepherds, sailors, and wise men from the East set out in this pure and powerful poetry.”

(Flap text of the volume ‘A Kivilágított ég’. Source: Magvető Kiadó)

Babiczky, has never been never a pronounced joculator, to put it mildly. His volumes seem to be trying to describe the same nightmare more and more accurately. “Hard as the breath of pearl fishermen,” we read from him three or four volumes and about a decade ago, and since then, the Babiczky-text has not changed markedly, neither in ‘A jóemberek’, also containing ballads and evoking Poe, nor in ‘Magas tenger’, a collection of crime stories narrated in a voice raspy from whiskey. If one reads Babiczky’s poems, or even his prose, one has to accept one thing: they are by no means a laughing matter. It is a bit like when reading or watching Batman. If someone doesn’t know what to do with, or doesn’t want to do anything with this seriousness, it immediately unravels: Babiczky is not for them, and then the whole undertaking becomes preposterous. Similarly, ‘Félbehagyott költemények’ does not really know frivolity or, for that matter, sunlight, and is even more laconic than usual. Fortunately (similarly to Batman), Babiczky is most of the time able to make us forget how unbearable this darkness, this fear, this shortness of breath, this death and destruction is. “The luminaires fill with darkness and retch up the night.” From this point of view, we should not mind that the volume is short. Even so, it is as dense an experience as an average hanging at dawn.

(About the volume ‘Félbehagyott költemények’. Author: András Toroczkay. Source: www.revizoronline.com 2018. 10. 09.)

Edited by Ferenc Czinki

More about the poet

Poetry

Headwaters / Forrásvidék

The far shore barely visible. Amidst the trees
lining the shore, the opalescent building of the port.
The slipway. The empty bay. An elephant-
shaped stormcloud in the sky.
Two hooked-up barges on the water
making their way upstream.

In the engine room a glint of light.
In the pilot booth a lifeless murk.
Like tipped-out crushed stone
the world lies outspread. The freighters
sluggishly lumber upstream.
The water makes waves once they are afar,

beyond even the final bridge.
But there is no approaching the source.
The snake abandons its nest and finds
another. And somewhere near the headwaters
the boats shed their cargo.
The rocks resound. Thunder.
Translated by Peter Sherwood
Alig látszik a túlpart. A vízparti fák
közt a kompkikötő gyöngyház épülete.
A rámpa. Az üres öböl. Elefánt
formájú viharfelhő az égen.
A víz színén, szemben a folyásiránnyal,
két összekapcsolt uszály halad.

A gépházban halvány fény ragyog.
Az irányítófülkében élettelen homály.
Mint kiborított kőzúzalék,
hever a világ. Evickélnek a lomha
teherhajók a folyón fölfelé.
Hullámot vet a víz, mikor már messze

járnak, túl az utolsó hídon is.
De az eredet nem megközelíthető.
A kígyó elhagyja fészkét, és új
fészekre tér. És valahol a forrásvidéken
a hajók lerakják terhüket. A kövek
megszólalnak. Mennydörög.
Lifeline / Életvonal

Grey light teems down through the windshield.
Where the road's ribbon winds, the trace
of an ancient footpath gleams. Winter's coming.

You're in the back seat, on the driver's
side. The black seatbelts press discreetly
along the line of heart and hip.

Across the sky, seeking fodder,
passes a herd of clouds, all skin and bone.
There is elsewhere to look, too. You can watch

as the trees glide past, one after the other.
Words of uncertain meaning.
The feeling behind them, too: uncertain.

The trees are motionless, and the car
glides by with you. Seen from higher up
though, this too is just a surmise. A contingency.

Just as when you say: "I love you."
Or: "I'm afraid of oblivion." Strapped in
under the empty sky. Somewhere else.
Translated by Peter Sherwood
Szürke fény zuhog át a szélvédőn.
Az út szalagja helyén egy régi ösvény
képe felragyog. Tél jön.

A hátsó ülésen ülsz, a vezető felőli
oldalon. Fekete szíjak tapintatos
szorítása a szív és a csípő vonalán.

Az égen, táplálékot keresve,
lesoványodott felhőcsorda vonul át.
Nézhetsz másmerre is. Figyelheted,

ahogy sorban elsuhannak a fák.
Bizonytalan értelmű szavak.
És mögöttük az érzet is bizonytalan.

Egyhelyben állnak a fák, és az autó
suhan veled. Bár föntebbről nézve
ez is csak egy feltevés. Esetleges.

Mint amikor azt mondod: „Szeretlek.”
Vagy azt: „Félek az elmúlástól.” Beszíjazva
az üres ég alá. Valahol máshol.
Seaside Snap / Strandfotó

One should try to find some simple and
straightforward image for childhood.
A seaside snap, everyone all smiles.
Limestone cliffs as the backdrop,

with a thin strip of sea visible. Clearly,
it was a long journey. Old car, many wrong turns.
It shows on the faces. Everyone
all smiles. It took a long time and now.

the picture – jalopy, potholed roads – must
be taken. And when we should have turned off,
we drove on. Whichever way we're going,
that's our route. Behind us now the turn we failed

but expected to take. "Dad, should've gone right,
here." Everyone all smiles. Heat hisses from the bonnet.
Bad weather forecast for tomorrow.
"Let him who says so make the turn."
Translated by Peter Sherwood
Valami egyszerű és könnyen érthető
képet kéne találni a gyerekkorra.
Strandfotót, amelyen mindenki mosolyog.
A háttérben mészkőfalak, és egy vékony

sávban látszik a tenger. Látszik, hogy hosszú
volt az út. Régi jármű, sok eltévesztett
lehajtó. Látszik az arcokon. Mindenki
mosolyog. Hosszú menet volt, és a képet –

régi kocsi, járhatatlan út – most el kell
készíteni. És ahol fordulni kellett
volna, továbbhajtottunk. Amerre megyünk,
az az út. Mögöttünk a kihagyott, de várt

fordulat. „ Apa, itt kellett volna jobbra.”
Mindenki mosolyog. Hőséget okád ki
magából a motorháztető. Holnapra
rossz időt mondtak. „Forduljon, aki mondja.”
In the Land of Giants / Az óriások földjén

I'd have liked you to be comforted.
I'd have liked to lift the burden from
your shoulders and carry it until I died,
so you could be proud.

I'd have liked to become somebody.
And my heart beats. I'm alive. "Dubious
character", you would say. I learned –
it wasn't easy – to love.

And even so death – your death – keeps
haunting me, when I am lying down,
in my dreams. Going with you on your
final journey: just a stroll for me,

only what they call a constitutional,
that's all. Pebbles scrunch beneath
my feet, everything's the crunch when you
are alive. Here's a forest

broken in two, and here a house cleft in twain.
The rooms have all caved in, yet though a ruin,
the fabric remains, still stands.
"I'll be off home now."
Translated by Peter Sherwood
Szerettem volna, hogy megvigasztalódj.
Szerettem volna átvenni vállaidról
a terhet, és vinni halálig,
hogy büszke légy.

Szerettem volna válni valakivé.
És ver a szívem. Élek. „Kétes alak”,
mondanád. Megtanultam, nem volt
könnyű, szeretni.

És a halál – halálod – így is folyton
elém kerül, ha fekszem, álmaimban.
Kísérlek végső utadra, és
nekem csak egy út,

csak egy úgynevezett egészségügyi
séta az egész. Kavics roppan léptem
alatt, megroppan minden, ha élsz.
Ez egy kettétört

erdő, ez pedig egy kettéhasadt ház.
Beomlott minden szoba, és megmaradt,
romként bár, de áll, a szerkezet.
„Indulok haza.”
Raventime / Hollóidő

Protect me, two birds of the dark,
thought and memory,
because there is in the world
no absolution.
Everything departs
the way it arrived.

I've squandered forty years,
neither thought nor memory.
Forty lousy years!
And meanwhile
I've thought of death,
though non-being repels me.

And so youth passed,
then the rest, years gone by.
It's hard, learning to live,
to be silent, to speak,
to take one's steps at forty.
Death does not interest me.

I stumble around, like the lame
whose legs have invited them to take a walk.
I have a feel: this is smooth, but
that is rough.
I am. And I turn myself
inside out, like a puppet.

I should live backwards, because
forwards it is not tolerable.
To not take a rest, not
await, once more,
another turnaround.
Being unable to gain strength.

To walk the length of the road,
weakly, with stumbling steps.
Not to expect anything in return,
just to love,
to walk among the trees, and finally
disappear into the dense forest,
so to speak.
Translated by Peter Sherwood
Óvj meg, két sötét madár,
gondolat és emlékezet,
mert a világban nincs
feloldozás.
Úgy távozik minden
ahogy érkezett.

Eltékozoltam negyven
évet, se gondolat, se emlék.
Negyven rohadt év!
És közben a
halálra gondoltam,
pedig taszít a nemlét.

És eltelt az ifjúkor,
majd a többi, évek el.
Nehéz megtanulni élni,
hallgatni, szólni,
lépni negyvenévesen.
A halál nem érdekel.

Botorkálok, mint a béna,
kit a lába lépni hívott.
Tapintok: ez sima, ez
pedig érdes.
Vagyok. S magamat
mint egy bábot, kifordítom.

Éljek visszafelé, mert
nem lehet kibírni előre.
Nem pihenni meg, nem
várni újból
egy másik megfordulást.
Nem kapni erőre.

Béna léptekkel, gyengén
sétálni végig az úton.
Nem várni viszonzást,
csak szeretni,
menni a fák közt, s végül
eltűnni a sűrűben, úgymond.
Pan's Pub / Pán kocsmája

Everything must be paid for, I reflected,
as we sat beneath
an impossibly yellow sunshade,
not waiting for anything in particular,
we just sat, it was a pleasant and enjoyable

late afternoon, aside from the fact that
everything must be paid for, and it occurred to me
that time had its motion
and light was immobile
in its fullness, even if it was broken,

empty glasses were topped up,
rugs were brought when the sun set.
It's reassuring to know
the cost of each item,
given that everything must be paid for,

the wine just as much as the sunset,
under the impossibly yellow sunshade
everything is put on the slate.
And if this peace does not please,
well, you are free not to leave a tip.
Translated by Peter Sherwood
Mindenért fizetni kell, gondoltam,
miközben ültünk
egy lehetetlensárga napernyő alatt,
nem várakoztunk semmire,
csak ültünk, szép és élvezhető

késő délután volt, leszámítva, hogy
mindenért fizetni kell, és ez eszembe jutott,
mozgása volt az időnek
és mozdulatlansága a fénynek,
teljessége, még ha törött is,

üres poharat telire cseréltek,
plédet hoztak, mikor jött
az alkonyat. Megnyugtató
tudni, mi mennyibe kerül, ha már
mindenért fizetni kell,

a borért éppúgy, mint az alkonyatért,
a lehetetlensárga napernyő alatt
mindent felszámítanak.
És ha nem tetszett ez a béke,
legfeljebb nem hagysz borravalót.
Planet Caravan / Planet Caravan

Sitting on a terrace, the hum of summer,
and not thinking of you, just being glad
to accept gratefully the cool touch
that signals the approach of evening.

A lonely floor-lamp in every
room, the doors, slightly ajar, and
the walls with their olden pictures
are decked in gold. The world

could not be darker. And no energy's left
to strike a light in me, just
loneliness and helplessness which

is grateful for the cool touch
that is the night. When it falls, I think of you.
You have to light your own way home.
Translated by Peter Sherwood
Ülni egy teraszon, zsong a nyár,
és nem gondolni rád, csak fogadni
hálásan a hűvös érintést,
mely az este közeledtét jelzi.

Minden szobában magányos
állólámpa ég, aranyba öltöznek
a résnyire nyitott ajtók, a falak,
a régi képek. A világ nem lehet

sötétebb. És nincs energia,
bennem fényt gyújtani, csak
magány és tehetetlenség, ami

hálásan fogadja a hűvös érintést,
az éjszakát. Amikor leszáll, rád gondolok.
Magadnak kell világítanod, hogy hazatalálj.
Side Effect / Kísérőjelenség

We sat atop the mountain, above the river,
we watched how the valley
was taken over by shadows.
The water exhaled a thick mist,
as if it were cold.

After that I watched only you.
And I was happy that I could see you.
All the contours were devoured
by the dark. Before us the mirage's
curtain, behind us presumably,

walls. And in the smoke-scented wind –
incomprehensible watchfires
of the night – our features
disintegrated, just like ash
beneath the flickering embers of the stars.
Translated by Peter Sherwood
A hegytetőn ültünk, a folyó felett,
néztük, a völgyet hogyan
foglalják el az árnyak.
Sűrű párát lélegzett a víz,
mintha fázna.

Azután már csak téged néztelek.
És boldog voltam, hogy látlak.
A kontúrokat felfalta mind
a sötétség. Előttünk a káprázat
függönye, mögöttünk sejthető

falak. És a füstszagú szélben –
értelmetlen őrtüzek
az éjszakában – szétestek
arcvonásaink, akár a hamu,
a felparázsló csillagok alatt.
The Birth of Venus / Vénusz születése

As dusk falls and the darkness of outer space
slowly filters through into the atmosphere,
and the sky charred into
the earth grows a blister
– pus burst forth from the gangrenous clouds –

we must study a world that is losing its colour.
Our vision is on loan to us. But even if I don't see you,
your face is here, in my innermost being.
The darkness frightens me none,
because the cascade of your hair
is the night. The wind caresses

the corn sown upon the wind, and dies away.
And wherever I happen to be, your eyes'
twin Morning Stars will guide my way home.
Translated by Peter Sherwood
Alkonyat tájt, amikor az űr sötétje
a légkörbe lassan átszivárog,
és hólyagot növeszt – üszkös
felhőkből genny fakad – a földre
ráégett ég, tanulni kell

a színeit vesztő világot. Kölcsönbe
kaptuk a látást. De ha nem
látlak is, az arcod itt van legbelül.
Nem rémiszt a sötét, mert leomló
hajad az éjszaka. A szél a szélbe nőtt

gabonát simogatja. És elül.
És legyek bárhol, elvezet haza
szemed kettős esthajnalcsillaga.
The Birth Day / A születésnap

It was night. Dark. Beasts everywhere.
Among those with four-legs lay many with two.
They longed to sleep. To digest. They did not notice
The stars swarming outside, like moths around a flame.
Others say only a single star blazed,
And like a pearl from a broken necklace
The light sloughed off from the night.

And what this star supposedly proclaimed:
The Son of God is born. And precisely as dusk fell.
I see only a newborn, hounded and poor,
In a family that has been cast out,
And I see fear, and misery, and rags
In the bed smelling of urine.

No heavenly noises resound.
Only cattle-bells and wailing.
Everyone's asleep. And so this remains.
Perhaps you are sleeping, too.

Winter solstice. The longest night.
They sat in a stables. Blood flowed. No way home.
And a human came into the world. It was dusk, perhaps.
And he cried out, started awake, was hungry, and curled up by his mother's side.

I don't know if there's a God and, if there is, whether he had a son.
But birth there is for sure. And light. The darkness must pass on.
Translated by Peter Sherwood
Éjszaka volt. Sötét. Barmok mindenütt.
A négylábúak közt sok kétlábú feküdt.
Aludni vágytak. Emészteni. Észre se vették,
Hogy kint csillagok rajzanak, mint tűz körül a lepkék.
Mások úgy mondják, csak egyetlen csillag lángolt,
S mint elszakadt nyakláncról a gyöngy,
Levált a fény az éjszakáról.

És ez a csillag azt hirdette – állítólag – akkor:
Megszületett Isten Fia. És éppen alkonyatkor.
Én csak egy újszülöttet látok, üldözött és szegény,
Kitaszított családban,
Meg félelmet látok, meg nyomort meg húgyszagú
Rongyokat az ágyban.

Nem szólnak égi hangzatok,
Csak tehénkolomp és jajszó.
Mindenki alszik. Ez így marad.
Lehet, hogy te is alszol.

Téli napforduló. A leghosszabb éjszaka.
Ültek egy pajtában. Vér folyt. Nincsen út haza.
És világra jött egy ember. Alkonyat volt talán.
És felsírt. És riadt volt, és éhes. És elnyúlt az anyja oldalán.

Nem tudom, van-e Isten, s ha van, volt-e fia.
De születés van. És fény van. A sötétnek el kell múlnia.
Postcard from Puglia / Pugliai anziksz

A tree am I – you are my every branch.
With my trunk none other can merge.
I am a town amidst the night,
and you the mantle on the town: its light.

Without you fruit I cannot bear.
I don the blossoming face
of summer mornings' thick petals.
The houses gleam as a thin froth settles.

That you live in it: that's why the town
is, fruits ripen, death has no dominion.
And I do not speak, and you do not speak.
On sound's far side the rest we seek.
Translated by Peter Sherwood
Fa vagyok – te vagy minden ágam.
Törzsemmel nem folyhat egybe más.
Város vagyok az éjszakában,
s te fény, a városon palást.

Nélküled nem lehet gyümölcsöm.
Vastag szirmú, nyári nappalok
virágzó arcát magamra öltöm.
A házakon híg tajték ragyog.

Azért van város, mert benne élsz,
gyümölcsök érnek, nincs halál.
És nem beszélek, és nem beszélsz.
Fekszünk a hang túloldalán.
Mark / Jegy

We looked at the moon. You were tired.
We looked for constellations.
We found none. We invented some.
"If you come, I'll meet you."

And you came. Cracking in the trees,
to breathe when the wind blows.
I would like to go with you wherever
the road takes you.

In bones the trees' cracking,
breathing when the wind's up,
in you I saw life's heavenly
reflection. And you take a step,
and I take one too. And I go with you.
Translated by Peter Sherwood
A holdat néztük. Fáradt voltál.
Kerestünk csillagképeket.
Nem láttunk. Kitaláltunk párat.
“Ha megjössz, eléd megyek.”

És megjöttél. Fákban roppanás,
lélegezni, a szél ha fúj.
Szeretnélek elkísérni végig,
míg fut előtted az út.

Csontokban a fák roppanását,
ha szél támad, a lélegzetet,
benned megláttam az élet
égi mását. És lépsz, és lépek.
És megyek veled.
Noon / Dél

Just as your eyes open,
morning turns to noon,
the scattered light teems down and like cheap
make-up the shadow of sleep
is smeared across your cheekbones,

I lie motionless,
seeing nothing in this
loosely woven, threadbare
effulgence but you, and I know
that there is no death within us.
Translated by Peter Sherwood
Ahogy felnyílik két szemed,
fordul a reggel délbe át,
szórt fény zuhog, s mint ócska smink
az álom árnyéka járom-
csontodon szétkenődik épp,

én fekszem mozdulatlanul,
semmi mást nem látok ebben
a ritka szövésű, árva
ragyogásban, csak téged, és
tudom, hogy nincs bennünk halál.
Singularity / Szingularitás

When you step forth as
yourself, in full armour,
with each step making
the caverns of the subconscious
collapse, and all wisdom shrinks back.

You see your room of old.
And everything you loved
radiates a strange light,
as if the memory were another's.

But the pain is not yours either.
In your old room someone else is sleeping.
Vultures with golden-horse feathers
have settled on the trees.

Majestic, silent scavengers,
they watch the silent house.
In every window: night.
The wings do not stir.

In the end every memory
shatters and falls to pieces.
Each lonely sliver calls out
to its thousand dead siblings.

Of outside and inside a single space,
thus the vultures' home is made.
The flight of enormous birds
leads to the vast waters.

Sunshades' colourful rings
on the shore. Under the eyelids,
like a shower falling on the water,
the patter of colourful circles.

In the sand glitter the many
glass shards polished by the water.
Not one is sharp. Never again
can they be reassembled.
Translated by Peter Sherwood
Mikor teljes vértezetben
előlép, aki vagy,
és lépte alatt sorra beomlanak
a tudatalatti tárnák,
minden bölcsesség meghátrál.

Látod a régi szobádat.
És minden, amit szerettél,
furcsa fényt áraszt magából,
mintha másé volna az emlék.

De a fájdalom sem tiéd.
Más alszik régi szobádban.
Aranyló tollú keselyűk
telepedtek a fákra.

Fenséges, néma dögevők,
nézik a néma házat.
Minden ablakban éjszaka.
Nem mozdulnak a szárnyak.

Megreped, s darabokra hull
mindegyik emlék a végén.
Árva szilánk szólongatja
ezer halott testvérét.

Kintből és bentből egy tér,
keselyűk otthona így lesz.
Hatalmas madarak röpte
vezet az óriási vízhez.

Ernyők színes karikái
a parton. Szemhéj mögött,
mint zápor, mely a vízre hull,
pattognak színes körök.

A homokban csillog a sok
vízcsiszolta üvegszilánk.
Egyik sem éles. Nem lehet
többé összerakni már.